A vad hattyúk című japán rajzfilm létrehozói a legnevesebb meseíróktól kölcsönözték az alapötletet és némely motívumokat: Andersentől és a Grimm testvérektől. Jó párosítás, mégsem az ő szellemükben készült a film, hanem inkább egy modern krimi szemlélete hatotta át. Hohó! – kiálthatna fel bárki. – Hiszen a gyerekek és a mesék egyaránt tele vannak szadizmussal, erőszakkal! Csakhogy a határvonal szerintem nem itt húzódik. A mesét visszaadó film, vagy komplett krimi a mese apropójaként: ez itt a kérdés. A japánok – példa erre a szintén klasszikus, Perrault-meséből készült Csizmás Kandúr – a második változatot részesítik előnyben. Igaz, az ismert történet a hattyúvá változtatott királyfiról és a csalánfonalból kötött ingekkel és hallgatási fogadalmának betartásával őket kiváltó leánytestvérükről több megközelítési módot ad a rendezőnek. Szólhatna a film az áldozatvállalásról. De nem. Ehelyett – valljuk be: következetesen

– újabb és újabb szenvedések, cselvetések bemutatásával múlatja az időt, a végül természetesen megbűnhődő bűnösök, az elvarázsló asszony és a boszorkány anyja rémtetteivel. Néhol, amúgy jó krimi módjára idegborzoló zenével aláfestve. Elferdítésnek, egyoldalú leegyszerűsítésnek hat mindez? A gyerekek másként látják, mást figyelnek meg, mást emelnek ki? Elképzelhető, de akkor sem lehet nyugodtan elmenni a jelenségértékű tény mellett: fogyaszthatóbbá, érdekfeszítőbbé – és nem utolsósorban eladhatóvá – válik ezáltal a film, hogy bűnügyi kalandokon felcseperedő fiúk-lányok megnyerésére a krimik hatásvadász eszközeit veszi igénybe. A vad hattyúk rendezője, Nisizava ezt tette.